A VR-sisakokba kerülő kijelzőknél nagyon fontos a pixelsűrűség – akinek volt már a fején a Samsung Gear VR-je, az tudja, hogy hiába haladja meg például a Galaxy S7 esetében ez az érték az 570 ppi-t, még így is igen pixeles és életlen képet kapunk, amikor pár centiről, nagyítólencséken át nézzük a kijelzőt. Az Oculus Rift vagy a HTC Vive esetében nem ennyire súlyos a helyzet, de itt is bőven van mit javítani ahhoz, hogy a Virtuális Valóságból a második szóra is nagyobb hangsúly kerüljön.
Egy, az AU Optronics és a japán JNC Petrochemical által fejlesztett kékfázisú folyadékkristály azt ígéri, hogy az erre épülő LCD panelek akár meg is háromszorozhatják a pixelsűrűséget, miközben energiaigényük is csökken (ami jó hír, hiszen tudjuk, hogy mennyire sokat számít egy képernyő fogyasztásában a kapcsolgatott képpontok száma). Ilyen kékfázisú LC-t elsőként a Samsung mutatott be 2008-ban, de a technológiával azóta sem léptek tovább, mert működése lassú volt és viszonylag nagy feszültséget is igényelt. A Shin-Tson Wu által vezetett kutatócsoport a folyadékkristályt egy kiálló elektródákat tartalmazó rendszerrel ötvözte, ezzel 74%-os fényáteresztő-képességet és 15 voltos (pixelenkénti) feszültségigényt érve el.
A kékfázisú (ez koleszterikus fázisú folyadékkristályoknál jelentkező állapot) folyadékkristály azért érdekes, mert kapcsolási ideje körülbelül 10-szer rövidebb a ma használt nematikus fázisú kristályokénál. Ez lehetővé teszi azt, hogy a színinformációkat ne szűrőkkel és szinkronban, hanem megfelelő színű fénnyel és sorosan jelenítse meg, nagyjából úgy, ahogy a DLP projektorok is működnek: a gyors egymás után érkező vörös, zöld és kék képből az agyunkban áll össze a minden színt tartalmazó végeredmény. Tekintettel arra, hogy a szűrő elhagyható, a fényerő és a felbontás azonnal háromszorosára nő, illetve megszűnik a színek közötti áthallás is, növelve a telítettséget.
A feladat már csak az volt, hogy a folyadékkristály dielektromos állandóját a megfelelő tartományig csökkentsék, hogy a pixelt vezérlő tranzisztornak is könnyebb dolga legyen és gyorsabban dolgozhasson. Ugyanakkor azt nem sikerült elérni, hogy a pixelek nyitásához, zárásához a tranzisztorral elérhető feszültség önmagában elég legyen – ezért volt szükség az említett, kiálló elektródás megoldásra, amivel az elektromos mezőt a folyadékkristályban mélyebbre vezetik. Jelen pillanatban tehát egy pixel egy transzisztorral vezérelhető, a válaszidő pedig már 1 ms alatt jár.
